Ahol mi lakunk, évente szokott lenni kerékpáros felvonulás, amin már egész kicsi kora óta gyakran részt veszünk a lányommal. Két kört kell menni egy hét kilométeres pályán. Amikor még kicsi volt, általában elég lassan értünk körbe. Persze próbáltam gyorsabb haladásra ösztökélni: “Gyerünk! Tudod te ezt jobban is! Hajts! Na most nyomjuk meg!” – mondanom sem kell nem sokat értem el. Aztán az egyik évben, változtattam. “Azta, de jól hajtassz!” – mondtam. “Hú de gyors vagy!”. Be kell vallanom, nem mondtam igazat, mert addig egy cseppet sem volt gyorsabb, mint korábban bármikor. Na, de ezután! Úgy begyorsított, hogy még egy harmadik körre is el tudunk menni.
Megdicsértem, amikor nem is volt mit dicsérni, de ez hatalmas motiváció löketet adott neki, és utána alig értem utol.
