Ahol mi lakunk, évente szokott lenni kerékpáros felvonulás, amin már egész kicsi kora óta gyakran részt veszünk a lányommal. Két kört kell menni egy hét kilométeres pályán. Amikor még kicsi volt, általában elég lassan értünk körbe. Persze próbáltam gyorsabb haladásra ösztökélni: “Gyerünk! Tudod te ezt jobban is! Hajts! Na most nyomjuk meg!” – mondanom sem kell nem sokat értem el. Aztán az egyik évben, változtattam. “Azta, de jól hajtassz!” – mondtam. “Hú de gyors vagy!”. Be kell vallanom, nem mondtam igazat, mert addig egy cseppet sem volt gyorsabb, mint korábban bármikor. Na, de ezután! Úgy begyorsított, hogy még egy harmadik körre is el tudunk menni.

Megdicsértem, amikor nem is volt mit dicsérni, de ez hatalmas motiváció löketet adott neki, és utána alig értem utol.

Dicsérni nem csak akkor kell, amikor valaki nagy tettet hajtott végre, hanem mindig. Azért kell dicsérni, mert ez növeli a motivációt, erősíti az ember elkötelezettségét a szervezet iránt, növeli a bizalmat, egészségesebbé teszi a szervezetet, és legfőképpen, mert mindenki megérdemli, hogy időnként megdicsérjék. Mindenki megérdemli, hogy azt érezze, gondolnak rá, törődnek vele. Akkor is, ha épp formán kívül van. Sőt, akkor még inkább!

Nem tehetem meg, hogy ne dicsérjek, csak azért, mert valamelyik emberem éppen nem váltotta meg a világot.

Hogyan kell dicsérni?

Persze dicsérni továbbra is csak olyasmiért dicsérhetek, amit az ember jól csinált. Nekem kell kitalálnom, ki, mit csinált jól. Időnként ez nehéz. Munkás. Időnként a kollégáim sem könnyítik meg a dolgomat. Időnként igencsak meg kell gyötörnöm az agyam, hogy kiizzadjak valami értelmes okot, amiért megdicsérhetek valakit. Időnként nem látok rá eléggé arra, mit csinál az ember – túlságosan eltávolodtam tőle. Túlságosan belekényelmesedtem a főnöki fotelembe.

Előfordul, hogy elmaradok a dicséretekkel. Így jobban belegondolva, be kell vallanom, sokkal kevesebbet dicsérek, mint kellene. Részben azért, mert nincs időm végig gondolni, kit miért dicsérhetek meg. OK, tudom, mindenkinek arra van ideje, amire szakít és mindenki arra a feladatra szakít időt, ami kedvesebb a számára. Ami komfortosabb. Nekem dicsérni nehéz. Én mindig izgulok előtte. Hogy fog reagálni a másik? Nem veszi-e a dicséretet tolakodásnak? Elég jól elvégeztem-e a házi feladatomat? Megtaláltam-e, miért érdemli meg a másik a dicséretet?

Valójában kényelmesebb “dolgozni”, mint dicsérni. Ezért nehéz vezetőnek lenni…

Úgyhogy időről-időre kirángatom magamat a komfortzónából, veszem a fáradtságot, hogy kitaláljam, hogy kit miért dicsérjek meg, és odamerészkedek az emberhez egy dicséretre. Igyekszem.

Mert megérdemlik a dicséretet.

Én pedig akkor fogok tudni jól dicsérni, ha gyakrabban csinálom.